A kötet számozott darabjaiban az emlékezés munkál, amely megpróbálja megfogalmazni, elbeszélni lírai hősét, a mostani nézőpontból igen reflektáltan és ironikusan, mégis a "közönyös" leírás mellett megőrizve az elégikus hangnemet, mely az egész könyvön végigfutó elmúlás-gondolathoz társul.
A visszanéző attitűd feleleveníti a gyermekkort, "vájkáló lírai sirámként", a költői pálya indulását, mikor még "vakon bejárja létének ismeretlen dimenzióját", ahol "utószor a lelki táj még egybe látható", majd a férfikort, megérkezve az elbeszélés idejébe, amikor: "mégse mondhatom hogy nincs remény kik az üres / űrben hozzám kucorogtak lábaikhoz nem rakhatom jajom fáradtan / elmosolygok inkább s hagyom hogy elillanjon szemeimből a szánalom".