Gavarine komplex egyéniség, ahogy az egy 20. század végi regényhőshöz vagy egy 21. századi olvasóhoz illik. Képzeljük el Störr kapitányt vagy Füst Milán egy másik szereplőjét párizsi aktatologatóként. Képzeljük hozzá, mi történne, amikor a Feljegyzések az egérlyukból narrátora egyszer és mindenkorra otthagyná az egérlyukat. És azt is, mi foroghat a Kaurismäki-filmek főszereplőinek fejében a különösen nehéz pillanatokban.

Megvan? Nos, Gavarine és az ő története ilyen, mint ez így együtt. Vagyis nem egészen, nem ilyen, de majdnem. Lehet, hogy azért nehéz megmondani, milyen is, mert valójában Gavarine sem tudja mindig, mi a jó szó, ha van egyáltalán, az az egyetlen, és mi az a pillanat, amikor, esetleg, kimondható.

A regényben nem dördülnek el fegyverek, nem történnek katasztrófák, de Oster regénye képes megmutatni, hogyan változnak át banális történések sorsfordító eseményekké, s hogyan teremtődik meg az újrakezdés lehetősége mindenki, még egy Gavarine számára is.

Ölellek. Nem ezt mondtam neki válaszul, ezt magamnak mondtam, ismételtem, újramondtam. Ölellek, tessék, ezt mondta. Elmondhatatlanul meghatódtam. Egy nő, aki újra megkeres tíz év után, azt mondja, ölel. Csak így, mintha folytatna valamit, valamit, ami mintha sohasem szakadt volna meg velem. Ölellek. Ezt mondta nekem Anne is, a telefonba, az első napokban. És ugyanolyan volt. Ugyanaz a meghatottság. Ebből nem vontam le semmilyen következtetést. Az én életemben egyetlen következtetés se bizonyult megbízhatónak. A dolgok összefonódtak, ennyi az egész. Csak azt kérdeztem magamtól, hol fogok fürdőnadrágot találni. Nem állt szándékomban nadrágot bérelni a pénztárban. Randevúra mentem, nem fegyverletételre.

Christian Oster (1949) a kortárs francia irodalom egyik legnépszerűbb szerzője, Jean Echenoz nemzedéktársa. Ironikus, groteszk stílusban megírt regényei egyedi színt képviselnek a francia prózában. Narrátoraik középkorú férfiak, akiknek sorsfordító döntéseit és legapróbb lelki rezdüléseit is nagy szuggesztív erővel adja át a belső monológok lüktetése. Műveit számos nyelvre fordították le. Az én nagy lakásom (Mon grand appartement) 1999-ben elnyerte a Médicis-díjat. Ez az első magyarul olvasható regénye.