Henri Bergson (1859-1941) talán utoljára merte kitűzni a metafizika zászlaját azon jelenségek közé, amelyeket a tudomány nem tudott megvilágítani, mint például a test és elme kölcsönhatása, az emlékezet vagy a genetikai variációk okai. Ahol a filozófusok az időt az örökkévalóság leépülésévé vagy érzékenységünk egyik formájává tették, ő a filozófiai módszertan abszolút elvévé tette, és az intuíciót ,,időtartamban való gondolkodássá" tette. Bergson hozzájárulása azonban itt nem ér véget. Szokatlan és differenciáló időfelfogása abszolút hivatkozási ponttá teszi őt a 20. század második felének kontinentális filozófiája számára, amely nem szűnt meg olyan kérdésekkel foglalkozni, mint az emberi állapot meghaladása és a szubjektum-objektum páros, amelyekkel Bergson már klasszikus módon foglalkozott. Ebben a régi francia spirituális szellemiség, Pascal finomságának örököse és a német romantika erejétől felélénkülve, lerázza magáról a lustaságot, és fejest ugrik a tudományok tanulmányozásába, hogy fegyvert ragadjon a pozitivista ellenségtől, aki azzal fenyegetett, hogy a tudatot puszta agyi díszletté degradálja. (Manuel Cruz, filozófus)