Brás Cubas síron túli emlékezései
"Már megbántam, hogy belekezdtem ebbe a könyvbe. Nem arról van szó, hogy fárasztana, mert nem kötelességem megírni; és őszintén szólva azzal, hogy ennek a világnak a kezébe adok néhány nyúlfarknyi fejezetet, egy kicsit elterelem a figyelmet az örökkévalóságról. De a könyv unalmas, temetőszagot áraszt, olyan, mint amikor a haldokló összerándul; ez súlyos, mondhatni elemi hiba, mert a legnagyobb gond ezzel a könyvvel te vagy, olvasó. Szeretnél mihamarabb megöregedni, a könyv pedig lassan halad előre; szereted a célratörő és összefogott elbeszélést, a kiegyensúlyozott és gördülékeny stílust, ez a könyv és az én stílusom pedig olyan, mintha részeg lenne, tántorog jobbra és balra, meglódul, azután megáll, zsémbel, kurjant, fel-felröhög, az égre kiált, botladozik és lehuppan a földre..."
Ritkán esik meg, hogy a világirodalom egyik nagy klasszikusa száznegyvenkét év késéssel érkezzen meg a magyar olvasókhoz. A brazil irodalom legnagyobb alakjaként számon tartott Machado de Assis különös regénye 1881-ben jelent meg először, s bár hazájában mindig is nagy megbecsülés övezte, csak jóval a szerző halála után, a 20. század második felében szerzett rangjához méltó elismerést. De vajon mi teszi különlegessé ennyi idő után is ezt a realista nagyregények korában született művet?
A regény elbeszélője, a jómódú, Rio de Janeiro-i felső-középosztályba tartozó Brás Cubas - aki saját bevallása szerint nem egy halott író, hanem egy író halott - saját halála után, a túlvilágról visszatekintve meséli el életét, amelyet kisebb-nagyobb szerelmi kalandok, nagyvilági társasági események és meggyőződés nélküli politikai ambíciók jellemeztek. Csakhogy Brás Cubasnak megvan az a különös szokása, hogy időről időre ironikus-filozofikus eszmefuttatásokkal zökkenti ki olvasóját: hol egy víziló hátán utazva mereng az idők kezdetéről, hol egy fekete lepkéről vagy egy rövid szárú csizmáról elmélkedik, hol Arisztotelész és Helvétius filozófiájából csinál tréfát, hol a könyv leendő kritikusainak üzen, hol pedig föld- és növénytani párhuzamokkal igyekszik szemléltetni a 19. század végi rabszolgatartó brazil társadalom visszásságait. Gyermekkori barátja, a tébolyult Quincas Borba révén még egy bizarr filozófiai rendszerrel, a humanitizmussal is megismerteti olvasóit.
