Nagyanyám és a háború

Kisgyerekkori emléknyomok préselődnek képzeletünk családi lapjaira. A hajdani és az egyszervolt ölelkezik, hogy megszülethessen a majdan lesz. Eleven szülő az a másik világ. Buboréklétet ad, és kapja az örökletest. Csupa élet. Újra körülöttem van az asztaltársaság, sírva-kacagva mesélendik vissza a háborút névnapokon, karácsonyi összejöveteleken, disznótorokon vagy halotti toron. És bujkálok volt az asztal alatt, és révedezve igyekszem vala megérteni a fogyatkozó asztaltársaság hevülését, és Nagyi kezét fogom vacsora után a kettesben múló ünnepi estén... Be kell látnom, ma már a múlt tükrének kopott foncsora nyeli el az emlék és képzelet felvillanásait, tucatnyi igeidő sem őrzi meg, és mégis zsong, vibrál a rég volt, igaz se volt, hogy megszülethessék a jelen. Hol ér véget a személyes történelem, és hol kezdődik a nagy családé? A legendák történetében vajon ki rostálja meg az eseményeket, ki törti az utat az emlékek dzsungelében? A kérdés, meglehet, válasz nélkül marad, és újra meg újra fel kell tennünk, hátha meglebbennek a félelem ködfátylai, és áttörhet rajtuk az értelem fénye.