Domján Gábor versei személyes, bensőségesen kihordott élményeket, fájdalmakat, veszteségeket, tapasztalatokat osztanak meg, és ezek fölötti töprengéseket, rájuk való emlékezéseket, öröklött, szerzett, átvállalt traumákat. Mindezek azáltal válnak költészetté, hogy a róluk való beszédhez visszafogott, érdekeket és érzelmeket képviselni már nem akaró, szinte fakó, dísztelen nyelvet hoz létre. Ez a feszültség a beszéd tárgya és nyelve között élteti költészetét, érzékelhetővé teszi a sokszoros újragondolásokat, a belső beszédet, a hosszas hallgatásokat és elhallgatásokat.
A kötet három, igencsak eltérő ciklusának közös jellemzője az idegenként fellépő események saját sorsként való tudomásul vétele, ebben a másodlagos tapasztalatban jön létre a megszólalásra képes lírai én.