A Forró nyári fűszerek című kötet versanyaga csupa kulturális átkapcsolásból, ide-oda lófrálgatásokból, rájátszásokból, ajtónyitogatásokból, bekukkantásokból, kisebb-nagyobb hermészi tolvajmunkákból, elcsenésekből áll. Természetesen nem a bravúrosságon van a hangsúly ebben a rétegzett s nagyméretű szellemi világra nyitó gesztusban, sokkal inkább olyan kötődések megragadásán, bevallásán, felvállalásán, amelyek egykor, a személyiségem formálódásának idején valamilyen oknál fogva nagyon fontosak voltak, és valamiképp a segítségemre is abban, hogy megnevezhessem önmagamat. Több kapcsolatra, formára, töredékre volt szükség, úgy tűnik, ehhez. Régi szövegek ezek, 15 éve kezdtem el velük dolgozni, az idő tájt születtek, formálódtak, érlelődtek. Akkoriban az irodalmi életben való publikus jelenlétet nem tartottam fontosnak. Ez egy ilyen, olyan időszak volt. Sokkal lényegesebb volt magával a nyelvvel foglalkozni, együtt lenni vele, nézni, hogy ebben a formájában mit bír el, merre tud elvinni, mit tudok általa megmutatni. Sok elhajlás, visszatérés, pihenő volt közben. Volt ebben a távolmaradásban tán némi szándékosság is, de mégis mintha több örömérzet, elégedettség s az ebből fakadó lustaság lett volna, ami ezt a küzdelmet követte. Jó volt csendben maradni, írni. Elég volt. A vers egyenértékű önmagával. Nem tudok többet elmondani róla, mint amennyit ő állít önmagáról. Ő pedig mindent elmondhat rólam, ha hagyom. Ezért bíznám inkább - a róluk való beszéd helyett - rájuk önmagamat.