Az elmúlt években következetesen törekedtünk arra, hogy egyeztetve az örökösökkel, végre hozzáférhetővé tegyük Fekete István gazdag - szerteágazó és színes - életművét. Ezért folyamatosan sajtó alá rendeztük, amitől az író hagyományos budapesti kiadója mindeddig eltekintett. Előbb a nem ifjúsági regényeket, majd a kisprózákat szerkesztettük tematikus kötetekbe, mindvégig a készülő bibliográfia és a pályaképet feltáró kutatások eredményeire támaszkodva. Ez utóbbiak nyomán mára vált egyértelművé, hogy mi minden maradt ki az életműsorozat eddigi darabjaiból: elgondolkodtató töredékek és elfeledett - rejtőzködő, kéziratos, valamint a figyelmünket elkerülő - befejezett szövegek.
Hagyományos elbeszélései, különösen az 1949 előttiek, hatásosan szemléltetik, hogy a kortársai milyennek látták azt a Fekete Istvánt, akit az idő tájt még senkinek sem jutott eszébe ifjúsági írónak tekinteni. Nem egy szövege most lát először nyomdafestéket.
Az önéletrajzi írások viszont megannyi példái annak, hogy szerzőnk mindenekelőtt akkor alkotott maradandót, ha első személyben szólalt meg. Ilyenkor elmosódik a határ képzelet és valóság, műfaji értelemben: krónika és novella között. Szülőföldjéről, családjáról és a saját tapasztalatairól beszél, de olyan magától értetődő közvetlenséggel, mintha valamennyiünk közös élményét akarta volna megörökíteni.
Végezetül, mintegy bevezetőjeként a majdani ismeretterjesztő publicisztikáknak, a Kittenberger Kálmánt idéző írásokat vettük számba. Emlékidéző írásaival Fekete István az atyai jó barát iránti háláját és múlhatatlan fiúi ragaszkodását kívánta kifejezni és időtlenné tenni. Örökségét részletezte, az olvasók nemzedékei pedig újra és újra rácsodálkozhatnak egy megunhatatlanul változatos életműre.