A 17. században élt Thomas Hobbes a filozófia egyik zseniális, ám szinte elfeledett figurája. Az irodalmár, humanista és tudós gondolkodó munkásságában ötvözte az empirizmust és a racionalizmust, felismeréseire hipotetikus-deduktív módszerrel jutott. A politikai elképzelései váltották ki a legnagyobb hatást. Hobbes olyan társadalmi konstrukciót tételez, amelyben az egyének racionális döntéssel, önmaguk közös jólétének megteremtése és védelme érdekében lemondanak a közösségi cselekvés lehetőségéről, és egy szuverén hatalmat emelnek a társadalom fölé, amely hatalmával megóvja a közösség egészét a zűrzavartól. Hobbes világában a legfelsőbb hatóságnak való alávetettséget egyén önszántából vállalja, társadalmi szerződést köt, amelyben hozzájárulást ad a hatalom uralmi törekvéseihez. Meglehet, paradox állítás, Hobbes végkövetkeztetése mégis az, hogy a közösség szabadságának egyetlen záloga az egyént korlátozó, központosított, abszolút államhatalom, amit ő a nagy Leviatánnak nevez. (Manuel Cruz, filozófus)