"Mi, akik őszintén hittünk a földi paradicsom, az új Éden kialakításának a lehetőségében, nehezen, szomorúan vettük tudomásul, hogy az élet, a társadalmak, az emberek nem úgy működnek, ahogy mi képzeltük, szerettük volna. A világ, a társadalom ellentmondásait nem lehel kitörülni, felszámolni. Maradnak a szegények és a gazdagok, a hatalmasok és a hatalomtalanok. Elűzzük az egyik zsarnokságot, és jön a másik. (...) Az olvasó nem történelemkönyvet, nem is politológiai esszékötetei tart a kezében. Az előbb elmondottak azt a történelmi hátteret vázolják fel, amelyben apáink és a magam nemzedékének boldogulnia kellett -- már amennyire tudtunk. Három ember, két apám: Mihályi Ödön, a fiatalon meghalt költő, második apám, a politikus-történész, Horváth Zoltán és a magam sorsán keresztül beszélem el, mit is jelentett a nehéz 20. században élni, átvészelni a történelmi kataklizmákat úgy, hogy a baloldal tragédiái ellenére is megőrizzük hitünket a haladás némi módosítással igaznak tartott eszméiben: az emberek testvériségében, a gondolkodás, a szólás, az alkotás szabadságában, a növekvő jólétet biztosító szociális igazságban." -- írja a szerző bevezetőjében. Mihályi Gábor személyes sorsán keresztül idézi föl a huszadik századi magyar baloldal történetét -- különös tekintettel a két apára, Mihályi Ödön költőre, valamint nevelőapjára, Horváth Zoltánra, a magyar szociáldemokrácia meghatározó alakjára. Úgy állít emléket e két kiváló férfiúnak, hogy közben megelevenedik a korszak is, amelyben és ahogyan élniük adatott.