Lázár Ervin naplója, melyet budapesti évei alatt, 1984-től 2006 végén bekövetkezett haláláig vezetett, ablakot nyit az író belső világára, amelyből irodalmi alakjai, mesehősei táplálkoznak. Pillanatnyi impresszióit kifejező mondatok, gyermekkori emléktöredékek, játékos szókapcsolatok, kitalált nevek, epés megjegyzések, hétköznapi töprengések egyaránt megfordulnak a szövegben, ahogy novellavázlatok és teljesen kidolgozott elbeszélések is. Lázár Ervin gondolati szimbiózisban élt művei hőseivel és Tolna megyei szülőföldjével, „Rácpácegressel” is, melynek emlékeiből a fővárosban töltött évtizedei alatt is sokszor merített ihletet.  Naplóját lapozgatva annak az alkotóművésznek a lelkivilága, gondolkodásmódja válik érthetővé és szerethetővé, akit eddig leginkább a méltán népszerű A Négyszögletű Kerek Erdő vagy a Csillagmajor szerzőjeként ismertünk.

Lázár Ervin 1936-ban született Budapesten, ám gyermekkorát Alsó-Rácegrespusztán töltötte, ahol édesapja uradalmi intézőként dolgozott. Felsőfokú tanulmányait az ELTE Bölcsészkarának újságíró szakán kezdte, majd Pécsen, később a fővárosban dolgozott újságíróként, szerkesztőként. 1989-től szabadfoglalkozású íróként alkotott, miközben a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Jellemző műfajai az elbeszélés és a jellegzetes, újszerű hangot megütő mese. Olvasóközönsége körében egyedi hangvételű meséivel lett igazán népszerű, melyekkel háromszor nyerte el Az Év Gyermekkönyve díjat.  A tíz éve elhunyt Lázár Ervin idén lenne 80 éves – naplója újrakiadásával a népszerű íróra emlékezünk.

„Gyerekkoromban még volt házam. A szüleim háza, ahol tökéletes védelmet gondoltam magam köré. Amiről már tudom, hogy illúzió volt, de érzelmileg mégiscsak valóságos. Elbillen. Nyaklik. Akkor még álmomban sokat repültem. A kert zugában álló méhes rongyolódott zsuppos tetejéről indultam oldalamhoz szorított karokkal, minden izmomat megfeszítve próbáltam emelkedni, s nagy élmény volt, ha sikerült. Bizonyos magasság elérése után már magabiztosan suhangattam. Ébren meg kitaláltam magamnak az üvegburát. A sérthetetlent és a láthatatlant. Ebben az üvegburában utazgattam. Kényelmesen hasra fekve. Engem nem látott senki, én mindent láttam, hiszen a bura üvegén át minden irányba szabad kilátás nyílt. Tengerek fölött repültem, bejártam az afrikai őserdőket, Indiában hosszasan repültem, a zsákmányt cserkelő tigris fölött. Inkább csak tájak érdekeltek. Erdők, szavannák. Meg sem érintett, hogy semminek sem érezném az illatát, az izgalmát, a veszélyét. Éppen ezért kellett az üvegbura. A védettség miatt. Az élet lényegétől féltem. A részvételtől.”