Václav Havel a 20. század egyik legkiemelkedőbb alakja volt: közismert drámaíróból lett politikai disszidens, egy egyesült, majd két részre bomló nemzet elnöke, mindemellett tekintélyromboló értelmiségi és elkötelezett emberi jogi aktivista. Kiváltságos prágai gyermekkorát követően családja az 1948-as kommunista hatalomátvétel után feketelistára került.
Egész életében kívülállónak tartotta magát, ifjúkori elszigeteltsége és számkivetettsége hatására bontakozott ki költészete, s ez indította el esszé- és drámaírói pályáján is társadalomkritikaként abszurd drámákat kezdett írni. Mivel részt vállalt a prágai tavasz eseményeiben, műveit szigorúan cenzúrázták, emberi jogi tevékenysége miatt pedig ötévi börtönbüntetésre ítélték.
Havel vakmerő férfi volt, gyakran mardosták kételyek, ám mindig minden körülmények között hű maradt önmagához. A Charta '77 élén betöltött pozíciója, a kiszolgáltatottak hatalmába vetett lankadatlan hite és inspiráló személyisége 1989-ben kulcsfontosságú szerephez juttatta a bársonyos forradalom egyik vezetőjeként. A következő 13 évben Havel Csehszlovákia utolsó, majd a Cseh Köztársaság első elnökeként nemcsak az országon belüli megbékélést szorgalmazta, hanem a szomszédokkal való jó viszonyt is.
Michael Zantovsky e rendkívüli életút kevés szemtanújának egyikeként személyes portrét fest Havel alakjáról és a zűrzavaros időkről, amelyekben győzelemre vitte ügyét.