Az Eötvös Kollégium - Elitképzés a népi demokráciában 1956-1984

A magyar kultúra történetében nem sok példa van olyan oktatási intézményre, amely végigélte a 20. századot. A Gellért-hegy déli lejtőjén magasodó, historizáló stílusban, még a Monarchia idején épült Eötvös Collegium történetét különbözőképpen szakaszolhatjuk, de minden egységben olyan személyiségekkel és kezdeményezésekkel találkozunk, akik és amelyek nemcsak indikátorai, hanem vezető erői is voltak koruk kultúrtörténetének, a magyar szellemi valóságnak. Noha monográfiát erről a jeles iskoláról még nem írtak, 1945 előtti profilja, széles körű kapcsolatrendszere és hatása viszonylag ismert. Köztudott az is, hogy 1950-ben intézményszerűen megszüntették, igaz, sokat emlegetett szelleme tovább élt, ezért is lehetett a régi alapokon újjászervezni 1955-1956-ban.
Az újnak nevezett, valójában folytatólagos korszak már az 1956-os szabadságharc utáni pártállami kultúr- és oktatáspolitika keveset kutatott történetéhez tartozik. Az új világba sajátos, ellentmondásos módon épült be a néhány tágabb látókörű, művelt pártfunkcionárius és a fiatal, zömmel népi értelmiségiek "serege" által támogatott, épített intézmény. Pedagógiája, szellemisége, alumnusainak sorsa önmagában is érdemessé teszi részletesebb vizsgálatra; jellegénél fogva azonban a szocializmus által döntően átalakítani kívánt magyar művelődésre - és így a magyar élet teljességére - is hatott, ezért a Kádár-kori Magyarország történetének szempontjából sem érdektelen.