George Washington Crosby élete végén családtagjai körében emlékszik vissza gyermekkorára, apjára és annak apjára, akiknek az életét köszönheti, s azt, amilyenné a neki rendelt idő alatt vált.
Apja, Howard Aaron Crosby házalóként kereste kenyerét, szappant, felmosórongyot, gombostűt, mindenféle háztartási csecse-becsét árulva a vidék magányosan és elzárva élő asszonyai számára - nem biztosítva ezzel túlzott gazdagságot családjának. Ám munkája tulajdonképpen csupán mellékes körülmény volt az életében, napjait álmodozva, elmélkedve, a természet és ezen keresztül egy magasabb valóság közelségének keresésével töltötte.
Nem is csoda, hiszen az ő apja, azaz George nagyapja lelkész volt, a lélek, nem pedig a gyakorlati élet embere. Úgy is végezte, hogy kifakult az anyagi világból: addig kereste a mélyebb értelmet s a magasabb létezőt, amíg a határok elmosódtak, s ő szinte észrevétlenül átkerült a túloldalra, ahonnan már nem tudott vagy talán nem is akart visszatérni.
Howarddal is sokszor előfordult, hogy bepillantást nyert a titkos ajtó mögé, amely a túlvilágra nyílik, s ízelítőt kapott a kozmosz nyers anyagából villámok formájában, amely alkalmakat a korlátolt emberek epilepsziás rohamként azonosítottak. George a halálos ágyán végigtekint ősei életének során, s közben előtűnik a minta, amely apáról apára megnyilvánult, s amelyet ő szintén apja lévén két leánynak, nem akart továbbadni. Egész életében azon igyekezett, hogy apja álmodozó, költői, kaotikus életének ellentéteként megteremtse a racionalitás mérnöki rendjét. Most, a végére érve vele együtt gondoljuk végig, érdemes volt-e.
