Salman Rushdie 1947-ben, nyolc héttel India függetlenségének kikiáltása előtt született Bombayban. Tizennégy éves korától Angliában végezte tanulmányait, Cambridge-ben történésznek tanult.
Az éjfél gyermekei óriási sikere után megírta A sátáni verseket, amely miatt Homejni ájatulláh kimondta rá a halálos ítéletet, a fatvát, ami után a szerző egy évtizeden át védőőrizetben élt, s bujkálását azzal kezdte, hogy megírta e könyvet, amelyet elsőszülött fiának, Zafarnak ajánlott.

Volt egyszer Alifbé országában egy szomorú város, minden városok legszomorúbbika Ennek a városnak az útvesztőiben, túl a tört szívekre emlékeztető romházak negyedén élt egy Hárún nevezetű vidám kis fickó, egyetlen gyermeke a mesemondó Rasíd Kalifának, kinek vidámságáról regéket regéltek szerte a szomorú városban Aztán valahogy minden elromlott. (Talán beszivárgott végül a város szomorúsága az ablakon.) Mikor egy nap strófa közben, mintha csak kikapcsolták volna, elhallgatott Szoraja éneke, Hárún tudta, hogy bajok lesznek. De hogy mekkorák, azt nem is gyanította.

Salman Rushdie 1981-ben Az éjfél gyermekeivel robbant be az irodalmi köztudatba. Olyannyira, hogy azonnal meg is kapta érte a Booker-díjat, sőt huszonöt esztendővel később, amikor az összes addigi nyertest versenyeztették, még az úgynevezett Bookerek Bookerét is. A könyv amerikai megjelenése után a New York Times Book Review azt írta róla, hogy olyan, mintha egy kontinens rátalálna a hangjára.
A kedvező kritikai fogadtatás nem a véletlen műve, hiszen Rushdie ezután még számos regényében bizonyította, hogy rászolgált az elismerésre, és nem enged a 47-ből (ha már nem sikerült 48-ban születnie). Példa rá e műve is, amely csak első pillantásra gyerekkönyv, valójában ebben is jó és rossz végeérhetetlen harcáról mesél.