A versek nem mennek ki a divatból. A versolvasás olyan, mint válogatni egy végtelen nagy ruhatárban. Lesz köztük olyan darab, ami eleinte úgy lötyög rajtad, mint apád harmincéves bőrkabátja, aztán szépen belenősz. Lesz olyan, ami egyáltalán nem tetszik, és nem is fog soha. Aztán jön a szerelemvers első látásra, majd a nagy, örök kiválasztottak.
A Szívlapát című versgyűjteményben nyolcvanöt köztünk élő költő százötven verse olvasható. Vannak olyan szerzők, akik már évtizedek óta írnak, és vannak, akik meg sem születtek, amikor másoknak már verseskötete jelent meg.

"A költészet (...) jégdarabkák összekoccanása, falevél-fagyasztó éjjel és csalogányhímek párbajozása" - ahogy a költő Borisz Paszternak írja, szóval valami érzéki dolog, amiről nem könnyű beszélni. De mondja az önmagát. Mert persze szó, szó, szó. Ám nemcsak szó, hanem kép és ritmus is. És valami olyat ad, hogy jé, létezik az ember, aki én is vagyok, pedig néha úgy érzem magam, mint egy nyúzott palotapincsi, akit szívlapáttal csaptak homlokon. Vers a lelke mindennek.