Maarja Kangro dokumentumregényében kíméletlen önboncolással tárja elénk küzdelmét a vágyott gyermek megfoganásáért, a fejlődési rendellenesség miatti terhességmegszakítással járó szellemi gyötrődését és fizikai kínjait, miközben a személyes történet hátterében a 2014-es ukrajnai események játszódnak.
MAARJA KANGRO (1973) Tallinnban született. Költőként 2006-ban debütált, prózaíróként 2010- ben tette le a névjegyét. Kangro új típusú hősnői szellemi fölényük magaslatából szemlélik a világot, és metsző iróniával mondanak ítéletet róla. Számtalan díjat és elismerést kapott - az Észt Kulturális Alap irodalmi díját próza és vers kategóriában is elnyerte.
2016-ban látott napvilágot első nagyobb léptékű prózája, az Üveggyermek dokumentumregény.
Kangro személyes élményeit: a teherbe esésért éveken át folytatott hiábavaló küzdelmét, méhen kívüli terhességét, valamint súlyos fejlődési rendellenességet mutató magzata elvetetését dolgozta fel regényében, melynek jelentős hányadát teszi ki a történtek kapcsán felvetődő erkölcsi, etikai dilemmák és filozófiai kérdések taglalása, a lehetséges válaszok körbejárása, a kíméletlen önvizsgálat. A vágyott gyermek elvesztésének fájdalma jószerével csak a felszín alatt, tapintható feszültségként van jelen.
"Két tabletta mizoprosztolt adtak meg egy vízzel teli műanyag poharat, habár víz nélkül is pompásan le tudok nyelni tablettákat és egyebet. Két ugyanolyan ment a hüvelybe. A gyógyszer neve Cytotec volt, táncszerű idétlenséget éreztem benne. Cito-, vagyis valamit csinál a sejtekkel. Valójában mindössze egy név, amit egy team kidolgozott és lóvét kapott érte. A görög kýtos, edény, és aztán még a tec mint tekné, művészet és egyéb. Sejttechnika. Ez egy szörnyű orvosság.
Laasik doktornő azt kérdezte, elgondolkodtam-e már azon, hogy tulajdonképpen mikor kezdődik az élet. Úgy is vehetjük, feleltem, hogy nem elkezdődik, hanem mindig is volt és folyamatosan továbbadódik.
- Érdekesnek találom a keleti felfogást - jelentette ki dr. Laasik. - Tetszik nekem. - És még hozzátette: - Egy nővér elkíséri a kórterembe. Bármi van, az apa szól nekünk.
Így hívott bennünket. Anya és apa. Ez volt az első és talán az utolsó nap az életemben, amikor anyának neveztek. Ez volt az én anyáknapjám."