A kötet egy olyan német katona figyelemre méltó történetét meséli el, aki végigharcolva a II. világháborút egyszerű közlegényből századosi rangig vitte egy gyalogságilöveg-századnál a keleti fronton. Wilhelm Lübbeckét 1939 augusztusában, tizenkilenc évesen sorozták be a Wehrmachtba, és az 58. gyaloghadosztály katonájaként az 1940-es franciaországi villámháború során esett át a tűzkeresztségen.

1941. június 22-én a hadosztály a Barbarossa-hadművelet keretében az Észak hadseregcsoport bal szárnyán szovjet területre lépett. Megszámlálhatatlan orosz holttest, kiégett járművek és éljenző baltikumi civilek mellett elhaladva, kimerítő menetelés és kemény harcok árán Lübbecke alakulata eljutott Leningrád peremkerületeihez, valamennyi német támadó alakulat közül ők nyomultak be legmélyebben a városba.

Miután beköszöntött a tél, az ostromra berendezkedő német csapatoknak az orosz ellentámadások mellett a dermesztő hideggel is szembe kellett nézniük. Az 58. hadosztályt tavasszal délebbre vezényelték, ahol hónapokon át mocsaras területeken harcolt. Ezt követően ide-oda helyezték őket az Észak hadseregcsoport frontvonalán Novgorodtól a gyemjanszki folyosóig, de az Ilmeny-tó jegén indított orosz támadások elleni védekezésben is részt vettek.

Mivel jobb szeretett az események közelében lenni, Lübbecke e hadműveletek idején mindvégig előretolt tűzmegfigyelőként szolgált, tűztámogatást nyújtva a gyalogságnak és orosz bunkerekre irányítva az ágyútüzet, egyszer pedig egy nagyszabású orosz támadást is megállított tűzvezetés útján. Eközben a frontharcokkal járó feszültségek mellett más gondok is gyötörték: a szövetségesek pusztító légitámadást intéztek Hamburg ellen, ahol barátnője, Anneliese ápolónőképzésen vett részt.

1943 végén Lübbecke megkapta az első osztályú Vaskeresztet és egy drezdai kadétiskolába vezényelték. Mikor 1944 májusában visszatért alakulatához a keleti frontra, az Észak hadseregcsoport már visszavonulóban volt. Egykori százada újonnan kinevezett parancsnokaként egész a háború végéig ő vezette embereit a harcokban a Kelet-Poroszországba történő visszavonulás során. 1945 áprilisában a század szinte teljesen megsemmisült, mikor az ellenség egy kisvárosnál tüzet zúdított az ott feltorlódott német csapatokra. A kaotikus menekülés utolsó felvonásában Lübbeckének sikerült feljutnia egy torpedóromboló fedélzetére. Másnap reggel, 1945. március 9-én megtudta, hogy a háború véget ért.

Miután kiszabadult a brit hadifogságból, Lübbecke 1945 végén összeházasodott Anneliesével, de a borzasztó életkörülmények miatt hamarosan kénytelenek voltak átkelni a vasfüggönyön, hogy élelemhez jussanak a szovjet megszállási zónába került családi gazdaságból. Egy ilyen út során az oroszok elfogták, de sikerült megszöknie, mielőtt kiderülhetett volna, hogy tisztként szolgált a Wehrmachtban. Feleségével végül kivándorolt Észak-Amerikába, és 1961-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, nevét új hazájában változtatta William Lubbeckre.

David B. Hurt közreműködésével Wilhelm Lübbecke a háború idején írott feljegyzései, levelei, a zsoldkönyve, a hadosztály történetéről szóló történeti munka, legfőképpen pedig saját emlékei felhasználásával papírra vetette négyéves frontszolgálata tapasztalatait. A győzelmekről és a katasztrófáról szóló, első kézből származó hiteles leírásaival a Leningrád kapujában páratlan betekintést nyújt a keleti fronton vívott harcok mindennapi valóságába.

Nagyrész Oroszországban szolgálva Wilhelm Lübbecke századosi rendfokozatot ért el a Wehrmachtban. A háború után elektromérnök képesítést szerzett, és 1956-ban érkezett az Egyesült Államokba. Nyugalomba vonulása óta az észak-karolinai Asheville-ben él, három gyermeke, hét unokája és két dédunokája van. 

David Hurt a University of Floridán szerzett bölcsészdiplomát, majd doktori címet kapott nemzetközi kapcsolatokból a Florida State Universityn. Politika- és történettudományi munkássága mellett hat hónapig tanult Oroszországban, többek között Szentpéterváron (az egykori Leningrádban). Jelenleg politikatudományt oktat egy főiskolán a Tennessee állambeli Knoxville-ben.