Ludwig

Beethoven mindenek előtt, fölött magányos férfi volt, aki korán elfordult süketsége okán a külső, megfogható teremtmények felé. Művészete oly egységes szubsztanciát, munkamorált alakított ki benne, amelyhez bizton menekülhetett kétségbeesései dúló viharában.
A zenében vissza tudott menni a felsőbb hatalmak mentő aktusába, hisz a zene a legfelfoghatatlanabb, legközelibb, legközvetlenebb isteni hatás.
A művészet a testvéri közösségért buzgólkodó érzelmi, értelmi roham, mint a néptömegek forradalma. Szent ihlet, racionális munka. S a munka, ha kegyetlen, mindent győz.
Az akarat az ész lényegi jellemzője. Beethoven, a süket plebejus őrült, ahogy ellenségei nevezték, kivételes akaraterővel, értelemmel, jelleme bírt e földön, ahol kis kaliberű acsarkodókból áll a többség.
De a szépség, a jóság, az emberi kultúra értékei nemcsak új művek létrehozására ösztönözték őt, hanem új dimenzió keresésére, új erkölcsi szabadsággal megoldott imaginárius leckék átadására. Mint ahogyan a kortárs Goethe lelkesítette: Csak ki a gátra, és sose hátra, s akkor az istenek karja segít.