A boszorkányok alakja évezredek óta kísérti az emberiség képzeletvilágát. Titkos, mágikus rontásuk árt az emberek, állatok, földek termékenységének, balszerencsét, betegséget, halált okoz, természeti katasztrófát idéz elő. A kereszténység történetében ők Isten és az emberiség legfőbb ellenségének, az ördögnek a szolgálói. Állatalakot tudnak ölteni, seprűn röpködnek éjszaka gyűléseikre, és a boszorkányszombat szörnyű orgiáiban minden morális szabályt megszegnek. Hogyan formálódott ez az elképesztő ellenségkép a középkori kereszténységben, hogy vezethetett a kora újkorban a boszorkányüldözés legalább ötven-hatvanezer szerencsétlen áldozatának élve megégetéséhez? Milyen indulatok, milyen emberi, közösségi, társadalmi, etnikai, vallásfelekezeti feszültségek vezettek a boszorkány bűnbakképzetének folyamatos újratermelődéséhez? Mi magyarázza, hogy az áldozatok nyolcvan-kilencven százaléka nő volt? Kik voltak azok, akik kihasználni próbálták a gyanakvás és a gyűlölködés légkörét saját hatalmuk megerősítésére és az ellenfeleikkel való leszámolásra? Ezek a kérdések foglalkoztattak, ezek körül forog e kötet tizenhat tanulmánya. A boszorkányhit magyarázatánál megpróbáltam kihasználni a pozitív ellenpélda, a csoda-hit, a szentkultusz összehasonlító kontextusát, valamint a "népi" gyógyítók - kuruzslók, javasasszonyok, bábák, nézők, táltosok - tevékenységéről szóló híradásokat. A dokumentumok azonban leginkább arra világítottak rá, hogy a kora újkori bűnüldözés előítéleteken alapuló, brutális mechanizmusai és az ezeket gátlástalanul kihasználó vádaskodók, bírák és ítéletvégrehajtók hogyan állandósították a boszorkányüldözést és a bűnbakkeresést évszázadokon keresztül. Tanulmányaim egyúttal képet adnak arról is, hogyan magyarázta mindezt az elmúlt évtizedekben a nemzetközi és a magyar történelmi, néprajzi, antropológiai kutatás.