A mélylélektani, freudi alapokra épülő regény főhőse, Tábory Elemér a (poszt)modern kor állandó tudat-hasadással küszködő tömegemberének prototípusa. Egymást váltogató álmai - amelyekről a regény végére kiderül, hogy saját gondolatai, személyiségének egymást elfedő rétegei - végső kétségbeesésbe, öngyilkosságba taszítják.*** A puha párnák és becézgetések között élő kisdiák léte éppoly abszurd, mint az összevissza püfölt, anyjától elszakított kisinasé vagy a kísértések között vergődő, szánnivalóan elnyomott díjnoké. "Az álmok jönnek maguktól, ki tudja, honnan, senki sem ura álmainak. (...) A lelkünket magunk sem ismerjük, és ki meri mondani, hogy ő tudja, mi lakozik benne?" A főhős tragédiájának oka groteszk módon éppen az önismeret hiánya: az, akit hamis, rosszabbik énjének vélt, és megölte, valódi énje volt. A három álomból kibontakozó hármas jellemrajz a két háború közötti magyar társadalom jellemző problémáiba is betekintést ad. A kötetet a szerző Móricz Zsigmondhoz írt levele zárja.