Xéniát kislány kora óta elbűvölte a násfa, egyszerre borzongott tőle és ellenállhatatlanul vonzotta, attól a téli estétől fogva, mikor anyja egy fiók mélyéről elővette s a kandalló tüzében megragyogtatta előtte. "Nézd csak, nézd, Pólim: ez családunk féltve őrzött, legrégibb kincse - mondta elfogódottan. - Még csak a kezemből csodáld, ha majd eladósorba jutsz, te is viselheted."
Hogy a bűvös szépségű ékszer holmi különös sorstalizmán, ami nagy szerencsét és még nagyobb balszerencsét egyként hozhat viselőjének, ezt Xénia már kislányként sejtette nagyanyja szavaiból.
- Rablott kincs ez, én mondom, elátkozott holmi! - dohogta maga elé az idős matróna baljós nyomatékkal. - Úgy hírlik, még a kalózoktól zsákmányolta egy holland gálya kapitánya, majd csalárdul tőle nyerte el kalandor ősünk, Abafi Olivér egy hajnalig tartó kockavetésen Antwerpen egyik kikötői csapszékén. Így került aztán jegyajándékul flamand szépanyánkhoz, a világszép Ryette Melinkhez, akit dicstelen elődünk azzal csábított Erdélybe, hogy az csupa ilyen mesés kinccsel van tele. Ám balvégű kaland lett ez is, s a násfát mind újabb házasságok és hűtlenségek, birtokperek és rablógyilkosságok hányták-
vetették, s a rossz híre mindenütt megelőzte.
- Micsoda rossz hír? - kérdezte a kis Póli.
- Hogy átok ül rajta, s csak bajt hoz mindenkire...
- Átok? Miféle?
- A csalárdság bűneié. A meghiúsult frigyek, el nem hált nászéjszakák s a botrányos hűtlenségek átka. S hogy önszántából sosem adta vissza senki annak, akitől kapta vagy rabolta...
Xénia a köpenye belsejéből egy aranyláncot vett elő s a tenyerén egy drágaköves antik násfát nyújtott a férfi felé.
Éliás hosszan, megbűvölten bámult az ékszerre, majd a nőre, de nem mozdult.
- Nem szeretném, ha miattunk baj érné. Vegye el, kérem. Családi darab, lehet vagy háromszáz éves - ezzel, remélem, a csobánok is beérik...
A súlyos arany násfa remegni kezdett a tenyerén, ékköveit meg-megcsillantva a fenyőlombok közt lenyugó Nap tüzében. De Éliás még most sem nyúlt érte. Egy pillanatra lehunyta szemét, próbálta maga elé idézni, ahogy a román pásztorok sok fejéstől bütykös, örökké szurtos ujjaik között forgatva kézről kézre adják e pazar szépségű, vagyont érő ékszert, és beleborzongott. Xénia viszont nem várt tovább: egy könnyed mozdulattal Ármin nyakába akasztotta az ékszert, s azzal indult máris az őrbódét kitakarítani a temérdek pókhálótól és denevérürüléktől. Mire a férfi a szekérről behordott minden élelmet a faházba s a tóparton tüzet rakott teaforraláshoz, a tornácon már készen várt a szerényen, de látható ízléssel terített vacsoraasztal.