"A költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre" - vallja Juhász Ferenc ars poetikájában
A tékozló ország (Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből) is ennek a szabadságvágynak a korszakos eposza, hatalmas látomás, amely túlnő a Dózsa parasztháború eseményein és az emberi lét egyetemes ellentmondásait feszegeti, az emberhez méltó megmaradásért emel szót.
"Hol a szabadság, az emberi?" - teszi fel a kérdést. S a felelet: "Csak percnyi volt, villám-fehér!" S jött utána a másik... S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába... Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat, a félelem lombosodik..."
Az alcímben szereplő vándorköltő képtelen szabadulni a pusztulás, a züllés elűzhetetlen emlékképeitől, árad belőle a panasz. Szinte érezzük a nyomor robbanásveszélyes felhalmozódását, s a szépség és a szenny, a jóság és a kegyetlenség együttélését meg az elembertelenítő félelmet is. Mindezek láttán a költő eltöpreng, vajon "Ha élünk, hordjuk tovább az idő bűnét?" S a megoldás:
"Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg, a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést
Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt, a legszebb küldetést
Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat magának, az emberiség."