Amerre járok védtelen

Ménes Attila regényének főhőse válása óta igyekszik minden kötöttségtől megszabadulni, ám eközben egyre lejjebb csúszik: munkára, sőt szinte már önellátásra is képtelenül bolyong a városban és saját gondolatai dzsungelében. Rendellenes viselkedésű, a társadalom perifériáján vegetáló személy, röviden szólva - bolond. De azok közé a bolondok közé tartozik, akik sokszor okosabbak az épelméjűeknél, az egyéni kényszerképzetek helyett közös kényszerképzetekben szenvedőknél.
Ménes mélyen ismeri a nagyvárosok lepusztult helyszíneit, ahol céltalan életek egy-egy pillanatra olykor egymásba gabalyodnak. Hőse is ilyen helyeken időzik legszívesebben: a MÁV gazos, elhagyatott szabadterületén; egy csekély forgalmú aluljáróban Oszama mobilszervize előtt, ahol a Csíkból idekeveredett, bamba Bódoggal beszélget; vagy Skarufával, a szeméttárolóban megtűrt hajléktalannal üldögél. Ezek a terek egyszerre végtelenül tágasak és nyomasztóan szűkösek, ahogy a regény világa is: a korlátlan, ám értelmetlen szabadság ára az önmagunkba zártság klausztrofóbiája.

"A történetben több a homályos pont és a vakfolt, mint a konkrétum és a tények. Amúgy is homályos pontokból és vakfoltokból áll össze minden történet. Az egész mondvacsinált élet, gondolom."