A föld, amely most először csupasz, most először száraz, felhagyott a szédítő vonzással, hagyni magunkat lecsúszni a földre, belesiklani a halálba, mintha a hóba - a felejtésbe - elengedni magunkat - nem parancsolni többé a karnak, a lábnak, a megannyi apró izomnak, hogy mindegyik tartsa magát, hogy állva maradjunk - hogy élve maradjunk - csúszni - hadd csússzunk bele a hóba - hadd csússzunk bele a hótól puha ölelésű halálba.
A ragadós sár és a koszos hó helyett most először volt por.
Száraz por naptól langyos
nehezebb meghalni a porban
nehezebb meghalni, amikor süt a nap.

A kétezres években, amikor a nemzetközi nőnap alkalmából a párizsi Panthéon homlokzatára kifüggesztették az egyenjogúságért való küzdelem kilenc emblematikus női alakjának fényképét, Simone de Beauvoir és Marie Curie mellett Charlotte Delbo (1913-1985) francia írónő is ott szerepelt a legnagyobbak között.
Delbo 1941-ben azzal a szándékkal tért haza egy dél-amerikai színházi turnéról, hogy csatlakozzon az ellenálláshoz. 1942-ben letartóztatták, férjét kivégezték, őt pedig egy 230 nőt számláló transzport tagjaként Auschwitzba deportálták, ahonnan először Raiskóba, majd Ravensbrückbe került.
Hazatérése után néhány hónappal írta meg a Vissza már egyikünk se tér című írását, amelyen húsz évvel a megírása után, a publikálás előtt egyetlen vesszőt sem változtatott, és amely a Fölösleges tudás és a Napjaink
mércéje című kötetekkel közösen alkotja az Auschwitz és utána című trilógiát.
Delbo különleges hangú, hatalmas műve keveri a műfajokat, hangsúlyosan irodalmi nyelven íródott és reflektál is az irodalmi kontextusra. Auschwitzról, illetve Auschwitz elmondhatóságáról a női tapasztalatot, a női testet, a női sorsközösséget középpontba helyezve beszél. Ez a mindössze néhány évvel a háború után születő radikálisan bátor szövegvilág, miként az egész életmű, csak a legnagyobb szerzők - Kertész, Borowski, Cayrol, Levi, Semprún, Wiesel - írásaihoz mérhető.

Delbo különleges hangú, hatalmas műve Auschwitzról, illetve Auschwitz elmondhatóságáról a női tapasztalatot, a női testet, a női sorsközösséget középpontba helyezve beszél.