Az alakmás az elbeszélésben

Kemény Zsigmond a közel 170 évvel ezelőtt megírt Eszmék a regény és dráma körül című tanulmányában a regényi részletező eljárások kapcsán mutatott rá arra, hogy a szubjektum feltárásának terén mi is a prózai alkotás koncentrációjának specifikuma: "egész lényünkbe lassanként idegen sajátságok mennek át, hogy a jellem organikus részeivé váljanak". Az a feltűnő figyelem, amellyel a regény és a novella (a sorsfordító események mellett) létünk jelentéktelen semmiségeit (is) illeti, a tárgyleírások során olyan irodalmi eljárássá formálódik, amely az embert igencsak egyedi oldaláról ismerteti fel. A szubjektum kintlevőségének és külpontosítási viszonyainak felnagyításáról van ez esetben szó.

E kötet arra tesz kísérletet, hogy az alakmás fogalmát középpontba állítva tisztázza azokat a prózanyelvi folyamatokat, amelyek során a történetelbeszélés (narráció) és a tárgyleírás (deskripció) műveletei kereszteződnek a szereplői figurák megalkotásában. A szubjektumtörténetet és a tárgytörténetet megalkotó írásfolyamatok összefonódása egy olyan jelentésbeli megfeleltetésben kulminálódik, amelynek eredményeként a tárgy a szereplő alakmásává, a tárgytörténet pedig a szubjektumtörténet metaforikus értelmezésévé lesz. A monográfia a diszkurzív poétikai fogalmak megalkotása és tisztázása mellett regények és novellák (Poe, Jack London, Gárdonyi, Joyce, Ottlik) tüzetes elemzésével tárja fel a prózai többértelműség létrehozásának egyedi vonásait. S egyben egy nagyobb ívű Arany János-fejezetben azt is számításba veszi, hogyan hat ez a prózai alakmásképzés a verses elbeszélés műfaji átalakulására.

Mindezek által e könyv a tárgyra mint az ember kiterjesztésére vonatkozó kultúratudományi felismeréseket és a széppróza poétikájának lényegét érintő irodalomtudományi értelmezéseket dialógusba állítva törekszik új szempontokat bevezetni a regény, a novella és az elbeszélő költészet olvasásába.