Az elrontott Japán

,,Nagyon régóta tart. Megpróbáltam megmagyarázni magamnak, hogy semmi értelme, hisz ügyet sem vet rám, hiába bámulom őt, hiába veszem fel a legszebb ruhámat, hiába illegetem magamat előtte, nem érdeklem.
Nem tudom, ki az, akit szeret, megpróbáltam kitalálni, de mindenki gondosan titkolja előlem. Így nem is tudom, mit kellene tennem, hogy rájöjjön: ő az egyetlen igazi és utolsó lélegzetemig tartó szerelmem.
Szeretem, amikor mocskos és trágár, szeretem, ha tavasszal megrázza magát és kivirul, szeretem, amikor elszürkül az októberi esőben, még az ordítozós, hablatyolós pillanatait is szeretem.
Szeretem, amikor egy hétrét görnyedt bácsit küld nekem, aki hangosan üvölti: ,,ezt is eltitkolják előlünk, pedig mi mindent tudunk", szeretem az undorító betonkolosszusait, a bronzba öntött kínjait, az esetlen és patetikus turulmadarait, szeretem szemetestül, hajléktalanostul, vagyis majdnem vakon rajongok érte.

A villamoson is szeretem, pedig gyakran bűzölög, lottyadt és kiszikkadt arcokat tesz elém, megsimogatnám mindegyiket, ha tehetném, de maradék józan eszem lefogja a kezemet. Szeretem az éjszaka közepén betépve ordítozó követeit, holott nem tudok aludni tőlük, szeretem a banális mondatait, az indulatait, az értelmetlen gyűlöletet, a szenvedélyes rombolásait.
Mondták már nekem sokan, hogy ő nem méltó hozzám. Találnom kellene egy méltóságteljeset, szépet és kifinomultat helyette. Évtizedekig kerestem olyat, nem találtam, pedig sokat tettem ezért, bizakodva és reménykedve, hogy végre megszabadulhatok ettől a nyomasztó szerelemtől. Elképzeltem, hogy egyszer meg is találom azt, aki viszontszeret, felszabadult leszek, mosolygunk majd egymásra, talán meg is merem simogatni, hiszen viszontszeret. (....)
Még tudok várni, van még néhány évem. Nem akarok lemondani egyetlen reménytelen szerelmemről, a hazámrol, Magyarországról." (Reménytelen szerelem)