A szerző bár lépten-nyomon kiszól a versekből, hogy egyértelműen leszögezze, egy pillanatra sem téveszti szem elől az útirányt, miszerint /az élet a halál felé halad/, ezzel együtt ügyesen megoldja, hogy ne az elmúlás könnyáztatta, melankolikus hangvétele határozza meg a kötetet. Inkább csak a teljesség kedvéért fűszerezi egy csipetnyi elmúlással alapvetően tavaszias nyelvezetű, színes lépekkel teli verseit a költő, amelyek javarészt tűnődéseket tartalmaznak útról, útkeresésről, és az utunkba akadó dolgokról. Mint például szerelemről, hópelyhekről és hangyákról. Hópelyhekről, amelyek csokiról ábrándoznak és létfontosságú álmokat szorgalmasan cipelő, részeg hangyákról, akik kiutat keresnek a bolyból, s akik mi magunk vagyunk. Tömérdek pajkos és üde költői kép van belefestve ebbe a verseskötetbe, amelyek mintha a csupasz szavak ellensúlyaként működnének azt szolgálván, hogy ne ijedjünk meg az olykor meglehetősen kiábrándult - de legalábbis kijózanító - soroktól. A játékos metaforák és megszemélyesítések burjánzása nélkül ez a kötet alighanem túlontúl keserű lenne. Miképp a szerző írja: /megpróbáltatások idején elénekelt kesergő dojnák*/, azaz román népdalok. Szemlélődések, fohászok, képek, ízek és illatok vannak a sorok közé zárva. Ízekből, illatokból és képekből annyi, hogy a kötetet lapozgatva újra-és újra magunk előtt látjuk Brueghel A látás és a szaglás allegóriája című festményét. Vallomáslírája mesterien hat mindennemű percepciónkra, s kétségkívül az összes érzékszervünket játékra hívja. Akkor is van kedve, igénye játszani, amikor önnön esendőségéről szól. Amikor verset, dalt írna a kedveshez, de nem megy, s mert nem megy, kétségbeesésében feldarabolja a délutánt, hogy salátát készítsen belőle. /Otthon megmosom és apró darabokra vágom/ a délutánt olyan apróra hogy le tudd nyelni/ mediterrán salátát készítek belőle vacsorára/. Talán éppen a szavakkal történő önfeledt játék az oka annak, hogy úgy érezzük, a negatív emóciók - a tehetetlen düh, a kétségbeesés, a csüggedés - feloldása mindig megtörténik az egyes költeményekben, s az nem fedi be konstans szomorúsággal a kötetet. Pedig még a szerelemről is panaszos hangon szól, amikor pátosz nélkül, kijózanító őszinteséggel vallja be: /a férfi, akinek az ágyában sokáig szeretnék/ maradni szerelmes éjszakákon/ azonos azzal a férfival/ aki nem szeret más mellett ébredni/. Az elégikus lelkiállapot úgy feszül a sorokban, hogy az olvasó nem tehet mást, mint saját életére tekint és konstatálja, a nagy szerelmekbe többnyire bele van építve a sok-sok akadály. Így válik az érett költőnő kislányosan panaszkodó vallomáslírája egyetemes érvényű, bölcs megállapítássá. Eliza Macadan költői eszköztárából úgy válogatja a kellékeket, hogy mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, s gondolkodásra késztet. Gyakorta él izgalmas és meghökkentő kifejezésekkel - mint amikor azt mondja, prehisztorikus szaga van az embernek -, amelyek a legmerészebb képzettársításra sarkallják a történelem előtti idők küszöbére kuporodó olvasót. Eliza Macadan szeret a múltban bolyongani. Nem pusztán a prehisztorikus korban. Műveiben sokszor és számos árnyalatban visszaköszön a múlt: úgy a szerző személyes életének emlékképeiként, mint az emberiség kollektív tudásanyagaként. Szövegkorpuszaiban a hétköznapjainkba beszűrődő erkölcsi dilemmák során gyakorta idéz meg biblikus motívumokat, a teremtéstörténet szimbólumait. /Folt nélküliek, de végtelenül bűnösek/. Jóllehet a lírai én nagy ívben kerüli a didaktikus stílust, s nem kíván receptet megfogalmazni a léthez, de kórképet azért gyakran felállít a társadalmi felelősségvállalást szem előtt tartó újságíró-költő, költő-újságíró. Sajátos társadalombírálatában úgy fogalmazza meg kritikai észrevételeit, hogy azt alázatos fohászba csomagolja: /és kérem a szivárványt, hogy ne a nememet, hanem a fajomat változtassa meg/. A Romániában és Olaszországban élő és alkotó költő miközben a "fűbe esett szavakat keresi", alázattal fürkészi a létfontosságú álmokat cipelő részeg hangyát - az embert -, és közben könyörög a virágzó cseresznyefához, hogy az tanítsa meg örömére. Talán ez a patyolatfehér fohászba, gyermeki játékosságba bújtatott nyelvi mélység adja költészetének kovászát, s ettől érezzük, hogy az élet bár valóban a halál felé halad, a csokiról ábrándozó hópelyhek és az álmokat cipelő hangyák ezt mégiscsak képesek feledtetni velünk - még el nem tapos "egy óriás lába.
