Első gyermekkori olvasmányélményem volt Széchenyi Zsigmond afrikai vadásznaplója, a Csui. Már ekkor elhatároztam, hogy vadász leszek, mi több, vadászíró.
Mi sem természetesebb, hogy vadásznaplót is vezetek, már oladi vadásztanuló-korom óta. Hosszú téli estéken, ha véletlenül nem éppen vadászik az ember, jó a cserépkályha mellett üldögélve belelapozni régi naplókba, újra átélni sikeres és sikertelen vadűzések bűvöletét, emlékezni diadalokra és levonni kudarcok tanulságait.
Könyvemben egy kisalföldi vadásztársaság területén 1992 és 1996 között átélt események közül válogattam. Igyekeztem minden ott honos vadfaj vadászatából szemezgetni egy keveset. Azóta néhány általam leírt dologról kiderült, hogy tévedtem, de ezeket is változatlanul hagytam, hiszen az írót nem csak bölcs meglátásai, hanem tévedései is jellemzik. 
A naplóírás meglehetősen intim műfaj. Nem a nagyközönségnek készül. Ha mégis nyilvánosság elé tárjuk, kiszolgáltatjuk magunkat, gyarlóságainkról mindenki tudomást szerez. A naplónak nem hazudhatunk, nem szépíthetünk a dolgokon. Ha mégis megtesszük, önmagunkat csapjuk be.
Írásom olvasva bizonyára sokan lesznek, akik majd jókat nevetnek rajtam, meg mindazon, amit leírtam, amit gondolok, amiben hiszek. Vállalom. Ez vagyok én, és sem rövid, sem hosszú távú terveim közt nem szerepel, hogy megváltozzak.