A Rolling Stone magazin szerint a kötet meglepően eredeti memoár, ami magasan kitűnik a rockéletrajzok közül. Először is azért, mert Springsteen tud írni, a nyelvezete élvezetes, sokszor dallamos, mint egy feszes gitárriff, máskor szinte megfoghatatlanul expresszív, sodró, inkább hat az érzékekre, az indulatokra, mint a tudatra. A történetmesélés módja egészen intim, mert Springsteen folyamatosan láttatja azt is, hogy a karrierje fejlődésével párhuzamosan mikor milyen belső harcokat vívott. Őszintén mesél arról, hogyan küzdött meg az apjától örökölt mániás depresszióval és rettegett attól éveken át, hogy meg fog őrülni, nem fog tudni elköteleződni, sosem találja meg a belső békéjét. Mindezek ellenére a kötet lényege nem egy gyógyulástörténet és nem is példabeszéd, hiszen bevallja, hogy a mai napig küzd a deprersszióval, ami folyamatos feladatot jelent számára (ezzel sokkal szimpatikusabbá és hitelesebbé is válik). Ugyanakkor az olvasó bepillanthat a rock fénykorának kulisszái mögé is: a szerző szemüvegén keresztül látjuk, milyen volt a rock ébredése New Jersey-ben a hatvanas években, milyen volt a koncerthangulat Thatcher hivatali ideje alatt Londonban, és belelátunk néhány ikonikus sztár (többek közt Mick Jagger, Bono, Frank Sinatra és Steven Van Zandt) mindennapjaiba. Ám ami a lényeg: közel kerülhetünk egy érzékeny, gazdag szellemű, nyughatatlan, folyton a helyét kereső művészhez, aki írás közben, az önfeltárás folyamata alatt igyekszik megérteni önmagát, családtagjait, a környezetét, Amerikát, a világmindenséget.