Clio bűvöletében

A magyar történetírás közel ezeréves múltra tekinthet vissza. A magyar ősgeszta vagy őskrónika - amely nem maradt fenn - a 11. század második felében, Anonymus "Gesta Hungarorum" című műve pedig a 12. és a 13. század fordulóján keletkezett. A múlt különböző fejleményeiről és aspektusairól azóta egyre többen és egyre szakszerűbben számoltak be könyvek, tanulmányok és nem utolsósorban forráskiadványok formájában.
Romsics Ignác új könyve e gazdag hagyomány utolsó, ún. szaktudományos fázisáról nyújt sokoldalú áttekintést. A különböző 19. és 20. századi irányzatok, iskolák és egyéni teljesítmények bemutatása mellett részletesen foglalkozik a történetírás intézményi hátterével, időről időre megújuló fórumaival és persze vitáival. A magyar történetírás fejlődésének háttereként a nemzetközi, elsősorban az európai történetírás főbb irányzatait, alkotóit és fontos műveit is tárgyalja.
A szerző elemzését hasznosan egészítik ki az 1867-es kiegyezés és az 1989-90-es rendszerváltás közötti időszakban keletkezett legfontosabb történetírói programok, hitvallások, nyilatkozatok és beszámolók, valamint a 18. század vége óta élt legjelesebb és/vagy legbefolyásosabb magyar történészek lexikonszerű életrajzai.
A munka nemcsak a felsőfokú történelemoktatás szakirodalmi feltételeit javítja, hanem a magyar történetírás és történetpolitikai gondolkodás múltja iránt érdeklődő értelmiségiek figyelmére is méltán számíthat.