Végletesen kényes témája miatt Daniel Jonah Goldhagen könyve több mint húsz évig nem jelenhetett meg Magyarországon, vagyis abban az országban, melynek zsidósága a második világháborús népírtás legnagyobb áldozatainak egyike volt. E tekintetben a kiadó a hazai könyvkiadás egyik nyilvánvaló adósságát törleszti ezzel a kötettel. 
A könyv 1996-ban eredetileg doktori disszertációként íródott a Harvard egyetemen, óriási feltűnést és nem csekély ellenérzést keltett az Egyesült Államokban, majd Németországban. Goldhagen azokkal az elterjedt nézetekkel vitázik itt, melyek megpróbálták elhallgatni az egyszerű németek Holokausztban való vétkességét. A szerző tények sokaságával cáfolja azt az állítást, mely szerint a német átlagember nem tudott a Holokausztról, és a zsidók legyilkolásában csak az SS vett részt, nem pedig a rendőr, a Wermacht katona. Kétségbevonja, hogy Hitler ítéletvégrehajtói mindent parancsra tettek, nem pedig önként, s kéjjel öltek miként magyarországi áldozataik egyike, a költő Radnóti Miklós fogalmazott egyik halhatatlanná lett költeményében. Cáfolja továbbá azt a szintén elterjedt vélekedést, hogy a népírtó antiszemitizmus a náci ideológia része volt csupán. Bizonyítékokat sorakoztat arra, hogy Németországban a zsidók ideológiai alapon való megsemmisítésének, az eliminációs antiszemitizmusnak sokkal régebbi történelmi gyökerei voltak. Szerinte közkeletű eszmékről és mélyen gyökerező meggyőződésekről és indulatokról van szó, melyeket Hitlernek nem kiváltania, csupán meglovagolnia kellett ahhoz, hogy előidézze a tragédiát. 
A miért és a miért most kérdésekre az a válasz, hogy ilyen nagyságrendű kutatási eredmény a magyar könyvtárak, a történészek és a történelem iránt érdeklődők könyvespolcairól nem hiányozhat. Ez akkor is igaz, ha az itt feltárt ijesztő valóságkép mit sem változtat azon, hogy éppen a német átlagember és a hivatalos Németország volt az, aki és amely a Második Világháborút követően képes volt szembenézni és megküzdeni a múlt ördögeivel.