Zubornyák Zoltán novellái finom iróniával és líraisággal jelenítik meg az embereket, elsősorban Budapest, a régi Budapest lakóit. A hétköznapiságban keresi a csodát, a kimondatlanságban a kimondhatatlant, az apró mozzanatokban az univerzálist. Ezekben a rövid történetekben benne van Magyarország elmúlt ötven éve, a Kádár-kor opálos világa; a budapesti utcákon csetlő-botló, szerelmet kereső, boldogság után futó hősökben csodálkozva ismerhetünk magunkra. Finom iróniával mutat meg bennünket ez a tükör, szeretettel, de határozottan éles kontúrokkal. A magyar irodalom legjobb novellisztikai hagyományait, Kosztolányit, Mándyt, Bereményit érzi bujkálni a sorok között az olvasó, amikor a népszerű színész és rendező második kötetét a kezébe veszi.
Péterfy Gergely író

Az embernek lehet több élete, akár a kidobósban. Énekel, szaval, játszik, szemtelenkedik a végtelennel, majd új életet kezd, ha a régit elunja. Naplót ír, fura ákombákomokat rajzol papírra, rejtvényeket, amiket tíz évvel később már maga sem ért. Hogy érthetnénk meg akkor a ballagó időt? Hogy érthetnénk meg a szüleinket? Hogy érthetnénk meg mindazt, ami velünk történt, gyerekként, felnőttként, vagy a számadáshoz közeledve? Ez az írás egy kísérlet, egy kimerevített pillanat, egy fénykép, ami lassan elég, és bár még látjuk az arcokat, a fotó széle már pöndörödik a lángokban.
Zubornyák Zoltán

Novellacímek a kötetből:
Szellemlift; Hen Záp; Hidegzuhany; A szabadság éhes mámora; Édesapám majdnem beszart; Egyszer, régen, Görcsönydobokán; Janika; Az isteni alkony; Mészárosné álmodik; Pontyra megyek; Kéne még beszélnünk; A szabadságkanál; Háromszáz