"... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten..."


Hogy kerül egy kötetbe Bánffy Miklós és Móricz Zsigmond? Kolozsvár és Konstantinápoly?A budapesti Állatkert és körösfői fatemplom? A 20. századi erdélyi emlékirat-irodalom hallatlanul izgalmas opusza a polihisztor Kós Károly önéletrajzi írása, mely a századelőtől a világháború végéig mutatja be Erdély hétköznapjait. A szerteágazó és regényes életrajz kis magyar művelődéstörténet is egyben, Kós-házakat éppúgy találunk Sepsiszentgyörgyön, Kalotaszegen, ahogy Zebegényben vagy Budapesten, de szintén ő tervezte Tamási Áron könyveit és az Erdélyi Szépirodalmi Céh kiadványait. És tucatnyi templomot és templomtornyot szerte a Kárpát-medencében. A páratlan életútról - ősökről és családról, utazásról és karrierről, boldogságról és szomorúságról, Erdélyről és Sztánáról - őszintén vall a szerző, a kötetet az ő egyedi és különleges litográfiái és rajzai díszítik.


Ez a mű szépirodalmi alkotás. Nemcsak azért, mert az élményre koncentrálva a megélt eseményeket úgy adja vissza, ahogy azok és a hozzájuk tapadó hangulatok az író emlékezetébe bevésődtek, megőrződtek, hanem mindenekelőtt a módszer következtében. Élete drámaibb pillanatait például az író párbeszédekbe sűrítve idézi fel, s az egymásnak feszülő mondatokat, a gondolatritmust az írói műhelyre jellemző mesterfogásokkal kalapálja. Így jellemzi a kötetet az utószót jegyző Benkő Samu művelődéstörténész.