Elsüllyedt tanú

Valaki megkérdezte tőlem, ki az a címben említett elsüllyedt tanú. Ki más, mint én, mondtam neki határozottan, hiszen a nyolcvanas években jó évtizedig nem írtam verset. Pedig ismertem Illyés Gyula szarkasztikus figyelmeztetését: "aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba." Ki kellett várnom a szorongató élethelyzet változását, mert eltűntnek, megsemmisültnek éreztem magam, belesüllyedtem az árulással felérő, azt eltakaró gyűlölet tobzódásába, és elvesztettem a szavakat. Nem tudtam menekülni a pusztítás roncsoló közegéből, mert nem lehetett. Ez volt életem magánéleti mélypontja. Egyszer aztán kiszakadt belőlem a vers, átszakadt a gát. Amikor később folyóiratban is megjelent, '56-os bebörtönzöttek vívódó vallomásainak szövegkörnyezetében, eltűnt a konkrét élethelyzet magánéleti jellege, sorsuk része lett a sűrített drámaiság a maga többértelmű jelentésével. De legalább ennyire, ha nem jobban elsüllyedt tanú ifjan meghalt édesapám is, aki - Kodolányi János szavaival - egy "süllyedő világ" végóráiban, új borzalmak kezdetén (1946-ban) merült el a részvét nélküli ismeretlenségben. Mindössze huszonhét évet élt. Az ő jelenléte is ott himbálódzik e metaforában, mint ahogy azon vesztes százezreké is, akik a lecsapolatlan múlt hínárosába süllyedtek, de már képtelenek kimászni belőle, vagy ha mégis, a mocsár szaga rajtuk. A mai kallódók nemzedékét nem is említem.
Elborzadva figyelem azt a folyamatot, amely a költészet térdre hullását, zavarosba süllyedését idézheti elő. Hova lesz a hiteles, igaz emberi szó, ha a Föld lakóit ebben az új, kifordított nyelvezetű, zagyva, arc- és mi minden mást váltó korszakban a maszlag erős fonatai ölelik-szorítják. Ahol a hamis igaz, az igaz pedig elhallgatandó, letiltandó. Kívánom, a költészet ne lehessen soha elsüllyedt tanú