A 10. század első felében gyökerező magyar-lengyel barátság fundamentumát szent királyaink, István és László tették le a rövid életű Imre herceggel együtt, és Károly Róbert, majd Nagy Lajos korának kapcsolatai erősítették meg. Rendíthetetlen lelki, szellemi támaszául két uralkodónőt, a II. János Pál pápa által szentté avatott, műveltségben is kiemelkedő Kinga hercegnőt és Hedvig királynőt nevezhetjük meg. Nekik köszönhető az a ,,szent talapzat", amelyet a Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás alatt fellobbant időnkénti ellenségeskedés, de még II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata sem tudott maradandóan lerombolni. A magyar-lengyel közös krónika legfényesebb lapjait a korábban fejedelemként Erdélyben uralkodó lengyel király, Báthory István írta, akit ma is évszázadokon átívelő tisztelet övez választott hazájában. Mi volt ennek az Európában évszázadokon át tartó példátlanul harmonikus együttműködésének a magyarázata? A barátságot mennyiben hitelesíti, hogy a kontinens legtartósabb határának a lengyel-magyar határ bizonyult, amely 1918-ig csak húsz-huszonöt kilométeren változott? E kérdésekre keresi a szerző a választ kötetében.