Azoknak, akik kevésbé járatosak a futball világában, érdemes egy rövid kitérőt tenni a cím kapcsán. A harmadik félidőt az alapító atyák sosem foglalták bele a foci szabálykönyvébe, hiszen ezért a játékrészért -a küzdő felek már fegyvertelenül, fehér asztal mellett poharazgatva értékelik a csata részleteit- születhetett meg talán minden játék. A feszültség, a felfűtöttség elvezetése békés, baráti körben amúgy is az egyik fő alkotórésze a szerző harmadik kötetének. Az emlékezet, az emlékezés, a felidézés interdiszciplináris szerepe a közösségek -legyen az egy család, vagy akár egy nyelvi közösség is - fennmaradásában nélkülözhetetlen.
Ebben a bonyolult struktúrában minden apró alkatrész - kép, hang, szöveg s.í.t,, s.í.t. - alapvető nyomatékkal bír, és minden tiszteletünk azoké az alkotó embereké, akik tudatában vannak felelősségüknek, és pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve vesznek részt a megőrzésben és a gyarapításban.
Polgár Károlynak ez a harmadik novelláskötete. Karcsi kis kötet, ízlelgettem a szójátékot, igyekezvén felnőni a szerző okkal-joggal alkalmazott, gazdag stiláris eszközkészletének egyik meghatározó eleméhez, de a valóság persze megint ránk cáfolt. Az előzőekhez hasonlóan a Harmadik félidő sem szilfid. Alakjai, atmoszférája, szituációi korrajzi mélységűek, műfaji koloritja nagy távolságokat ível át.
A rendszerváltó generáció, mert hiszen valójában erről van szó, pokoli nagy utat járt be. Alkotói szempontból ritka az ilyen szerencse. Ám gyerekként, kamaszként sorsfordító események részesének lenni, noch dazu! alakítani azokat viszont rettenetes felelősség. A kötet elbeszélője az 1960-as évek környékén született generáció szemszögéből idézi fel azokat az időket, amikor a keleti blokk országai kezdték kiküzdeni magukat a szovjetizáció egyre émelyítőbb gardírozása alól. Felejthetetlen budapesti helyszínek, kitörölhetetlen és az életünket egyszer s mindenkorra meghatározó helyzetek, de legfőképpen a barátok, egy sorsközösség, egy közös, a szabadság nyelvét beszélő generáció emlékezete a Harmadik félidő.
Mivel is lehetne zárni jobban ezt a kedvcsinálót, ha nem egy olyan mondattal, amely megidézi a kötet hangulatát: Egy Hey, Joe-ra felmentem volna Hendrixhez a színpadra, ha felhív, de még nem éltem. Utána meg ő.