"Finom posztóból, vékony patyolatból, színes, aranyos selymekből varrták ismeretlen mesterek főúri elődeink öltözeteit. Itáliai szövőközpontokból, majd ezeket felváltva Lyonból érkeztek a divatos kelmék, hogy a magyar tradíciók szerint a férfiak dolmányba, mentébe, a nők magyar vállas szoknyába öltözhessenek. Milyen hatások érték az évszázadok alatt, alakította-e és milyen mértékben, a 16-17. századi spanyol, majd a 18. századi francia divat a magyar viseletet? Ezekre a felvetett kérdésekre adja meg a választ az első fejezet.


Az egyes ruhadarabok és kiegészítőik a korszakban, mint jelek is értelmezhetők, egyértelműek voltak ezek az öltözetet magára öltő, a szemlélő vagy éppen a rangban alatta álló számára is. Jelentéssel bírtak a színek, az egyes formák, mint a szoros fűző, az abroncsos szoknya, a nyusztos süveg, a vörös bőrcsizma, a szablya, a buzogány. Ezek, mint rangot jelző részletek a portrékon jelennek meg, hiszen egy-egy ruhadarabot vagy kiegészítőt őriznek ugyan gyűjteményeink, de a teljes pompát, annak minden részletét a főúri ősgalériák szereplőit megörökítő mesterek munkái nyomán láthatjuk a második részben.


Az emberi természetből adódik az igyekezet, amely a felfelé törekvés irányát meghatározza. Bár a divat és az új eszmei áramlatok néha az irányok megváltozását hozzák, évszázadokon keresztül általános volt, hogy a rendi társadalom hierarchiáját, és az azt tükröző jeleket megőrizni, rendeletekkel igyekeztek a társadalom csúcsán állók. Kiadhatta ezeket az uralkodó, az eklézsia, de a városi magisztrátus is. A rendelkezések egy-egy réteg, osztály vagy
egy-egy csoport öltözködését, sőt szokásait is meghatározták. A rendeletek ellen vétőkre az Isten haragja sújtott le, de a bűnösökre testi fenyítés vagy pénzbüntetés is várhatott, amint ez a harmadik fejezetből kiderül.

A három témát gazdag képanyaggal tettük élvezhetővé, és tudományos háttérre támaszkodó, de könnyed nyelvezettel tárjuk az érdeklődők elé."