A szerző (ál)nevekkel játszik, mert azt szeretné, ha a szövegek önmagukért beszélnének, és nem a szerző neve beszélne helyettük. Vannak itt (így nevezem) metanovellák, kissé körülményesek, az írás nehézségeiről szólnak. Aztán a hagyományosan dilettáns emlékezésnovellák a régiekről, a régi eseményekről, arról, hogy ez történt velem, amikor még... A folytatásban azok az írások, amelyek (talán) a realisták stílusában történeteket mondanak el, s ez tart mindaddig, amíg minden össze nem keveredik. Ott aztán másképpen beszélünk, hosszú mondatokban vagy rejtett utalásokkal. A hétköznapi történetek (nem akarom cirillbetűkkel írni ezt a címet) tényleg hétköznapiak, úgy elmesélve, ahogy valójában megtörténtek. Vagy nem. Az időutazásom klasszikus tájakon (sic!), olykor a múltból a közelmúltig vagy a fikcióig tart. A végén kisebbek és a kimaradtak vannak, ott aztán előfordul mindenféle, bár nem olyan sok.
A leírt tartalmak így leírva alig mondanak valamit; az emberi sorsok, a mondatok minősége számít, a szövegek hangzása, amelyek, bár különbözőek, azért remélem, hogy az egész egységesen szól.
Ítélje meg az olvasó!