Mint oly sok ír regényben, itt is egy katolikus pap áll az események középpontjában. Aki már nem él, mert a legelső jelenetben láthatjuk, ahogy valaki meggyilkolja. És sejthetjük (ha már olvastunk ír regényeket), hogy nem bűntelen. Sőt azt is, hogy szörnyű bűnöket követhetett el, ha szörnyű halállal kellett halnia.
Strafford felügyelőnek kell kinyomoznia, ki követhette el a gyilkosságot, de nincs könnyű dolga, mert úgy tűnik, a Ballyglass House-ban mindenki őriz valamilyen titkot, vagy valami okból nem akarja elmondani az igazat. Pedig a gyilkos csak a ház lakói vagy a bejáratosak közül való lehet, mert betörésnek semmi nyoma.
És miközben Strafford nyomoz (és tudja, hogy az állam és az egyház vezetése szeretné eltussolni az ügyet), egyre csak esik a hó, és mindent belep: didereg a táj, didereg Strafford, didereg az olvasó a szűnni nem akaró ír havazásban.
Mindez akár egy Agatha Christie-regény sztorija is lehetne, és Banville érzékelhető módon az ő jól kitaposott krimiregény-nyomdokain halad. De mégsem egészen. Mert a sztori - a hamis nyomokkal és a megoldással együtt - emlékeztet ugyan Christie regényeire, de a stílus, a jellemábrázolás, a hangulatfestés, a szöveg gyakorta megcsillanó költőisége egészen pazar - mint Banville minden könyvében. Írhat történelmi regényt, mélylélektani prózát vagy krimit, Banville az angol nyelvű irodalom egyik legnagyobb varázslómestere.