Az egykori Monarchia széteső birodalmában a közép-európai arisztokrácia több sorscsapást szenvedett el egyetlen emberöltő alatt, mint más, boldogabb sorsú társadalmak teljes fennállásuk ideje alatt. A cseh, osztrák, magyar nemességet szinte módszeresen morzsolta fel előbb az utódállamok nemzeti asszimilációs törekvése, illetve a polgári elvekre épített egyenlőségi elv, aztán pedig a kommunista diktatúra. Az 1945-tel kezdődő új világban a főnemességre nem volt szükség. Az, ahogy ennek a társadalmi rétegnek a sorsán a közép-európai társadalmak, köztük a magyar is, egyszerűen túlléptek az 1990-cel kezdődő új korszak idején, valami egészen mély igazságtalanságérzetet váltott ki az érintettekben, egyfajta erkölcsi és történelmi hiányt okozott bennük. Olyan családokról van szó, akik a magyar, cseh, osztrák történelemben évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak, akiknek egyes tagjairól közterületeket vagy intézményeket neveztek el, és most ezek a családok, kortárs képviselőik révén egyszeriben a történelem rossz oldalára - mondjuk ki: szemétdombjára - kerültek. Vajon méltányos ez? Vajon elszámoltunk-e a múlt gyászos örökségével, ha főnemeseinknek nem szolgáltattunk igazságot? Márpedig közös identitásunk, közös lelkiismeretünk érdekében illene szembenézni ezzel a kérdéssel is. Nem miattuk: magunk miatt. Ahogyan az Esterházy család jelmondata jelzi, amely a két tudományos konferencia eredményeit közlő, három nyelven közreadó tanulmányokat tartalmazó kötet címe is egyben, az erénynek és a dicsőségnek nem önmagáért van jelentősége: nekünk van szükségünk rá, hogy ismerjük az ezekre alapozott életeket, melyek példát adnak számunkra.