A Kárpátok koszorúja a történelmi hazát rajzolja kürül. Az átkosban egy tévés főnök arra kért, hogy a Mondák a magyar történelemből című rajzfilmjeimben a középkorias térképeken változtassam meg a hegykoszorú alakját, mert csehszlovák és román elvtársak meg fognak sértődni. Rajzoljam át a hegyeket? – kérdeztem. Makogta, hogy akkor legalább szűkebb plánokat használjak, hogy ne vegyék észre…. Mit is? Hogy hol játszódott a magyar történelem? Hogy a mi határaink természetes határokhoz igazodtak? Maradt minden úgy a filmekben, ahogy kell.
Az elszakított országrészeket tőlem nem tudták elszakítani. Igaz, a rendszerváltásig, értsd: a fölszabadulásig Horvátországon és Ausztrián kívül egyikben sem jártam igazán. Nem akartam szomorú lenni. Na, de azóta! Bármelyikbe megyek, otthon érzem magam. Otthon is vagyok mindegyikben. Sokszorosan érintetten. Horvát és magyar gyökerű apai nagyapám miatt, aki életének javát Pozsonyban élte le, felesége, nagyanyám miatt, aki szlováknak született lengyel beütéssel, de nagyapám iránti szerelme magyarrá tette, anyai nagyapám miatt, aki csallóközi család gyermeke volt. Elszakított országrészeként képviseltek mind a négyen. Az erdélyi és csallóközi ág él és virul, ők tesznek róla, hogy a vérem ne fogyjon el. 
Azokban a kis házakban, ahol nincsenek családi gyökereim, Szerbiában, Kárpátalján Várföldön, ott is élnek magyarok. És ahol magyarok élnek, az mind az én világom kiterjesztése.
Felmenőim jó magyarok voltak, vagy jó magyarrá lettek. A horvát ősök, akik a közös hazát védték a török ellen, tiroli osztrák szép-nagybátyám, aki sógorával, szépapámmal együtt harcolt 1848/49-ben a magyar szabadságért és sok évi börtönt is szenvedett érte, lengyel szépapám, 1831-ben Ostrolekánál Bem segédtisztje, aki már magyarországi lakosként ajánlotta föl szolgálatait a hazának, Szamosújvár alapítói. Ők is magyarságra neveltek.