Egy fiatalember mesél. Magáról mesél, magát ismeri, érdekli is ez a dolog, hogy „ismerd meg magad”; mániákusan érdekli.
Ez a fiatalember nem Karinthy gőgös akarnokja, aki számonkéri a felnőttet, és hülyeségekről álmodozik. Hanem ez a huszonéves gyerek már itt, a kapunyitás idején is valamelyest bölcs, amennyiben bölcsesség a belátás, az empátia, a veszteségek tudata és elfogadásuk kísérlete. Bölcs, mert vannak veszteségei, hát még a világnak, amibe belevettetett, itt, köztünk, Magyarországon, közelebbrol Szolnokon. Bölcsesség észrevenni a másik embert, egyszerűen csak foglalkozni a sorsunk ilyen alkatrészeivel, mint anyánk, apánk, valamint számos, időről időre kisebb helyi katasztrófaként megjelenő nőink.
Nagy Milán szépen mesél, érett és természetes költészettel. Szépséget csinál tehát, amivel olykor megmosolyogtat, de még gyakrabban, mivel ez realista költészet, ízekre szed.

Horváth László Imre