A könyv, amit a kezében tart, nem 1100 év magyar konyhakultúrájának pontos kutatások alapján megírt tudományos összefoglalója. Sokkal inkább egy játék: logikai is, stratégiai is, útvesztős is. Utazás térben és időben, ami magában hordozza az eltévedés lehetőségét, de a türelemmel viselt megpróbáltatásokért a jutalom sem marad el: új ízeknek, régmúlt korok illatainak felfedezése és megosztása azokkal, akik örömmel ülnek le majd az asztalunk köré. Ajándék nekik és magunknak. Közös múltunk újbóli megélése. Öt-öt, hosszú mérlegelés után kiválasztott recept képviseli benne hazánk történelmének tizenegy korszakát, gasztronómiáját, azt a művészetet vagy tudományt, ami a kultúra és az étel közötti összefüggést kutatja és jeleníti meg, és minden mást, ami az evéshez tartozik. Elvileg lehetetlen vállalkozás. Gyakorlatilag egy hatalmas, az évszázadok alatt elhalványult mozaikkép tizenegy kis kockájának fényesre csiszolgatása. Ez volt a könyv létrehozóinak játéka, amiben hosszú hónapokon keresztül örömmel vettünk részt. Mi lenne, ha csak azok az alapanyagok állnának rendelkezésünkre, amelyek Szent Márton hegyének, a mai Pannonhalmának környékén ezer évvel ezelőtt megteremtek? Milyen köretet készítenénk a megfőtt hús mellé, ha rizsnek, krumplinak még a hírét se hallhattuk, bors hosszú évek óta nem ért el a Kárpát-medencébe, de vacsorára a törökverő Zrínyi Miklóst és udvarát kellene megvendégelnünk? És mi lenne, ha Bethlen Gábor fejedelem esküvői menüjét kellene összeállítanunk abban az időben, amikor az ország területének több mint egyharmadán a török az úr? Az egyes fejezetek receptjeihez olyan alapanyagok tartoznak, amelyeket az adott korszakban már nagy valószínűséggel használtak. Törekedtünk arra, hogy mindegyik ételt elő lehessen állítani az eredeti módszerek szerint is: főzve, sütőharang alatt tűzhelyen, úgy, ahogyan az udvari szakácsoknak és a háziasszonyoknak kellett valaha, a receptleírásoknál az egyszerűbb elkészíthetőség érdekében mégis segítségül hívtuk a modern konyhatechnológiát.
A kötet játékos elnevezése mögött a tartalom komoly: művelődéstörténeti összefüggésben mutatja be a magyarok gasztrokultúráját. Kulturális olvasztótégely, így is szokták emlegetni a Kárpát-medencét, ahol a különböző hagyományok termékenyítőleg hatnak egymásra már több mint ezer éve. A magyar nyelv, bár megőrizte eredeti nyelvtani sajátosságait és ősi szavait, a környezet és a szokások változásával rengeteg türk, szláv, germán, latin és ki tudja, még hányféle nyelv szavait formálta át és tette sajátjává. Ugyanez játszódott le a magyar konyhával is: környező és velünk élő népek alapanyagait, ételeit, italait, főzési technológiáit ismertük meg és változtattuk át lassan-lassan szájunk íze szerint. Nem gondolunk rá, hogy valaha a szláv törzsek termelte káposzta és az edényben fövő magyar disznóhús összekeverésével éppúgy fúziós konyhát vittek a középkori várainkban, ahogyan manapság az olasz pizza tetejére magyar kolbász kerülhet.
Ruprecht László A Stílusos Vidéki Éttermiség Egyesület elnöke, a kötet ötletgazdája 1973-ban született Móron, az Alba Regia szállóban kezdte karrierjét. Innen Budapest egyik legjobb szállodájába, az Atrium Hyattbe került, ezt követte a Kempinski, majd az ország első ötcsillagos kastélyhotele, a Sasvár, ahol 25 évesen konyhafőnök lett. Tanult Franciaországban és Németországban, a párizsi Ritz mesterkurzusán világszínvonalú képzésben részesülhetett, majd megszerezte a Lenôtre konyhaművészeti iskola diplomáját is. 2005-ben a nemzeti szakácsválogatott csapatkapitánya, 2011-ben az ország első EU-elnökségének gasztronómiai vezetője volt. Számos eseményen képviselte hazánkat az Egyesült Királyságtól Japánig. A Köztársasági Elnöki Hivatal jó néhány kiemelt díszétkezését alkotta meg. Tanácsadóként segítette vidéki éttermek és szállodák megnyitását és munkáját, amelyek közül a Michelin többet is díjazott vagy ajánlott. 2012 óta egyesületével Magyarország, Felvidék és Erdély gasztronómiájának fejlődésén dolgozik. 2018-ban Pro Turismo díjat, 2023-ban a Magyar Érdemkereszt ezüst fokozatát vehette át. Meggyőződése, ha az ember valamibe belefog, azt csak a legmagasabb szinten érdemes végezni. A külföldi látogatók rácsodálkoznak a magyar konyhára, ám nálunk még mindig a kishitűség uralkodik, mindenkihez csak alkalmazkodni akarunk, saját értékeinket háttérbe szorítjuk. Pedig művészetünkre, építészetünkre, zenénkre, hagyományainkra, múltunkra büszkék lehetnénk, s utóbbit legkönnyebben épp a gasztronómián keresztül mutathatnánk be.
