Talán Eszter

Katya Petrovszkaja a rokonunk. Úgy ír, ahogyan mi írhatnánk, ha nem mulasztottunk el volna odafigyelni szüleink és nagyszüleink meséire. Katya Petrovszkaja könyve azonban nem családtörténet, nem történelmi regény, mert - mint minden örökös - ő is szokott mulasztani: mégis képes beszámolni a felejtés és az emlékezés tereiben tett utazásairól.
Mi közünk van a felmenőinkhez? Mit kezdünk a ránk hagyott történetek örökségével? Egy dédapa, aki süketnéma gyerekek számára alapít intézetet Varsóban. Egy nagybácsi, aki 1932-ben merényletet követ el Moszkvában a német követ ellen. Egy dédanya - talán Eszter? -, aki 1941-ben a megszállt Kijevben egyedül marad az elmenekült család lakásában...
Petrovszkaja történeteiben nem csak a múlt, de a jelen is megelevenedik, minden az emlékezés hatalmas kirakós játékának darabkájává válik - úgy, hogy egy percre sem maradhat kétségünk afelől, hogy ezekhez a történetekhez nekünk is mi közünk lehet.