Kifosztottak

Amikor régóta nem látott ismerőseimmel találkozom, megemlítem, hogy írok. Egykedvűen veszik tudomásul. Ám amikor hozzáteszem, regényeket, a szemükben felcsillan az érdeklődés. Tényleg? Azt hittem szakkönyvet, válaszolják. Igen, az rendben lenne. Ám a regényírást nem várta tőlem senki. Még magam sem. Az írás nagy felelősség, legalább akkora, mint a betegekkel való foglalkozás. Amikor gyógyítok, a testnek van szüksége a tudásomra, a történeteimmel pedig az emberek lelkéhez szeretnék eljutni. Az élet furcsa fintora, hogy az én lelkemet is egy történet érintette meg, amit hirtelen ötlettől vezérelve megírtam. Azóta egyik könyv a másikat követi. Csak
leülök a laptopom elé, hallgatom a zenét, és lassan elkezdenek jönni a gondolataim. Aztán gyorsul a tempó, és én belemerülök a témába. Olyan ez, mint amikor a repülőgép egyre gyorsabban gurul a kifutón, majd hirtelen a levegőbe emelkedik. Élvezem a repülést, és ezt a pillanatot szeretem a legjobban. Élvezem az írást, és minden pillanatát szeretem. A leszállás pillanatát is szeretem. Az írásban ez a könyv kiadásának pillanata. Itt van, elkészült, átadom, odaadom a történetet.
Az izgalom most kezdődik!

Mi lesz a sorsa, hogyan fogadja majd a kedves Olvasó?