A legnagyobb változás sosem akkor kezdődik, amikor repülőre szállunk, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, amit ismerünk. Hosszú évek előzik meg, míg a sóvárgásból gondolat, elhatározás, majd terv lesz.
Gyerekként már sejtettem, hogy csak az igaz, teljes, önfeledt pillanatokért érdemes élni. Önfeledt, mert abban a pillanatban már nem vagyunk ott. Elfelejtkezünk magunkról. 
Az elmúlt években gyakran töltöttem az estéimet az Operaház nézőterén. Szerettem az operát, a zenét, a grandiózus látványvilágot. Valójában azonban mindig csak azt a pillanatot vártam, azt az egyet, ami lehet, hogy egy előadás alatt csak egyszer fordul elő. Ültem és vártam, hogy megtörténik. Onnan tudtam, hogy itt van, ez az, hogy elakadt a lélegzetem. Előbb vettem észre, hogy visszafojtott lélegzettel figyelek, minthogy tudatosult volna, mi is történik valójában a színpadon. Azt is éreztem, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Abban a bizonyos pillanatban a közönség egy emberként tartja vissza a lélegzetét. Katarzis. A teljesség pillanata. Az a csekély, rövidke kis idő, mikor minden szinkronba kerül egymással olyan harmóniát sugallva, amelyet a hétköznapi életben kevéssé tapasztalhatunk. Minden eggyé válik: a művész és a szerepe, a művész és a nézők. Eltűnnek az egyéni vágyak, a megosztó ítéletek. Egy marad csak. A pillanat.
Szerettem volna utánajárni, vajon honnan jönnek? Szerettem volna többet belőlük, megmaradni bennük és nem csak sóvárogni, vágyni az önfeledtséget.
Azért indultam útnak, hogy hátrahagyva az életem, egy másik, spirituálisan nyitott kultúrában felfedezzem a boldogság eredetét.