István király története mindig is szimbolikus erővel bírt: a semmiből országot építő erőskezű uralkodót vagy a szent királyt, a keresztény hit elkötelezett meghonosítóját egyaránt beleláthatta alakjába az utókor.
Kós Károly István király tragédiáját láttatja elsősorban, ahogyan szent küldetése, a magyar állam megteremtése, a nemzet egységesítése érdekében e kötelesség áldozatává vált.
A fiatal férfi apja és főként anyja akarata által vezetve, nevelve, természetes vágyait, ösztöneit legyűrve vállalja a keresztény királyságot, az erős kézzel való uralkodást. Megtagadja érzelmeit és a boldogtalan politikai házasságot választja; megtagadja családi, vérségi kötöttségeit, s a német lovagokra támaszkodik; megtagadja szelíd természetét, s könyörtelenül leszámol az ellene lázadó rokonaival, régi barátaival. Az uralkodás erkölcsét kényszerül viselni, ezért nem léphet le a maga választotta, maga építette útról.

Kós Károly prózája magába olvasztva a székely népballadák stílusvilágát, a magyar irodalomban páratlan módon, sűrített, szaggatott mondatokban, képszerűen idézi fel a pogányságból a kereszténységbe átlépő Magyarország érdességét, forrongó hangulatát.
István király beváltotta apja álmát, s életét tette föl a magyarság jövőjére. Eszménnyé nőtt, be nem érhető legendává. Csak a sóhajtás fejezheti ki egy ezredév után: "Hol vagy, István király?"