Képségeim - azért se depikönyv

"Látszatra olyan, mint egy képzőművészeti albumba komponált novelláskötet. Képek és szövegek, szószövetek és textúrák egymásutánja. Önkéntelenül is keressük a kapcsolatot kép és szöveg között: vajon melyik volt előbb? Vajon az arc, amit látok, ugyanaz az arc, amiről olvasok? Olykor úgy tűnik. Akár. Mintha. Aztán inkább mégsem. Nem ugyanaz, csak a vonalak tekintetté vagy épp női testté összeálló kusza halmaza ugyanazt az érzést, benyomást kelti bennünk, mint a mondatfolyamból testet öltő, képpé formálódó gondolat.
Kovács Rózsa képekben lát és láttat. Festményei és grafikái a vizuálitás direkt eszközeivel fogalmazzák meg mindazt, amit a szövegei immanens módon láttatnak. Amolyan belső képalkotással férhetünk hozzá gondolatai lényegéhez. Szövegeivel interaktív játékra hív: bedob egy-egy témát, érzést, élményfoszlányt, rápöttyent egy kis önreflexív kéket és burjánzó pirosat, mellétűzi a sztorit, megadja a keretet, de a képet, a saját képünket mi festjük meg. Saját érzéseinkből, saját élményfoszlányainkból. Pontosabban egyet ő, egyet mi (is). Nőkről, férfiakról, viszonyokról, "én"-ről, "mi"-ről, emberi sorsokról. Többnyire női sorsokról. Mert hogy Rózsa vallja, van női sors. Irénségbe, piros sámfás cipőbe, szőnyegrojtba, Garamondba, szalontüdő konzervbe, a Madonna arcába, pirosba kódolva. Ez az, amit az asszociatív kapcsolatban lévő szövegek és képek előhívnak belőlünk. Végtelenül egyszerűen, finom humorral, sokszor a majdnem semmiből. Abból a mélyből, ahol kérdés nélkül fészkel a depresszió. Ahol az alkotás mentőkötél. Ahol "csak bámult maga elé... és akkor meglátta..." (Csejtei Orsolya)