Az aradi vértanúk közül az utókor jobbára azokra emlékszik, akik karddal a kezükben, a csaták forgatagában szolgálták a szabadságharc ügyét. Fleisz János kötetének hőse, Láhner György nem a harctéri érdemeivel, hanem a szabadságharc hadiiparának megteremtésében és működtetésében játszott szerepével "érdemelte ki" 1849 őszén az osztrák hadbíróság halálos ítéletét. Láhner 1795. október 22. előtt született a Turóc megyei Necpálon, egy elmagyarosodott, német származású polgári családban. 1812-től hadapródként szolgált a cs. kir. hadseregben, 1844-től őrnagyi rangban a 33. (Gyulay) gyalogezred 3. zászlóaljának őrnagya és parancsnoka volt. Alakulatával előbb Pécsett, majd a Dráva-vonalon állomásozott. 1848 nyarán a délvidéki hadszíntérre került. Szeptembertől a hadügyminisztériumban, a fegyverkezési és felszerelési osztály, később a tüzérségi és felfegyverzési osztály vezetőjeként kulcsfontosságú szerepet játszott a honvédség fegyver- és lőszerellátásának biztosításában. Ő volt az egyetlen olyan személy, aki nem harctéri, hanem hadszervezői tevékenységéért kapta meg a tábornoki rangot, 1849. február 17-én. Szoros baráti viszony fűzte Görgeihez, és bírta Kossuth nagyrabecsülését is. Június 11-én délvidéki harctéri érdemeiért, valamint a fegyver- és lőszerellátásban tanúsított buzgóságáért megkapta Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. Aradon a kötél általi halálra ítéltek közül harmadikként lépett a bitófa alá.